Ha akarnám sem tudnám három szóval jellemezni Indiát, mert ugyanúgy igaz, hogy a színek, ízek, illatok országa, mint az, hogy a nyomor és a keserűség szeméttel borított otthona: egyik pillanatban a múlt csodálatos pompája, a másikban a tradíciókkal zsúfolt jelene köszön ránk. Mert egy európainak még egy hónap után sem természetes, hogy az utcán ugyanúgy közlekednek, élnek a tehenek, mint a járókelők, de az sem, hogy mindig mindenhol, tehát vonaton is és buszon is, lazán eldobják a szemetet a helyiek és nem értik, hogy miért nem cselekszünk hasonlóan. Az is furcsa nekik, hogy miért zavar minket, ha késik a vonat, hiszen ott az idő csak idő és semmi egyéb... Tehát a meglepetések kölcsönösek és véget nem érőek: már a Delhibe érkezésem első percében megjelentek, és az utolsó napra is jócskán jutott belőlük. Igaza volt a fővárosban élő barátnőmnek, miszerint India nem ismétli önmagát: mindig tartogat valami meglepetést, csak nem biztos, hogy örömtelit.