– Az európai fõvárosok egytõl egyig metropoliszok. Bukarest nem metropolisz, és azért nem vált azzá, mert sem a városvezetés, sem az értelmiség

és a média nem tud kilépni bizonyos, tévutakra vezetõ szemléletbõl. Felfogásuk szerint „a városközpont maga a város", „a mûemlékekbõl múzeumokat kell kialakítani", „a városrendezési elvek esztétikai alapvetésûek". Ez téves megközelítés, és elhibázott városfejlesztési politikákhoz vezet. A helyhatóságok nem látnak az orrukon túl. A közszállítás foglalkoztatja elsõsorban õket, hiszen erre panaszkodik leginkább a lakosság is; gyakran hivatkoznak esztétikai szempontokra a város arculatának kialakításakor, hiszen a rusnya épületek mindenkinek szemet szúrnak; néha valósággal meghatódnak, lázba jönnek, amikor a város építészeti öröksége kerül szóba. Mindeközben elfelejtik, hogy a város – és az öröksége – ennél többet jelent: az otthonosságot, a belakhatóságot.

Nem lehet Bukarestrõl kizárólag esztétikai megközelítésben beszélni; a város nem csupán a városközpont épületeinek oromzatát jelenti. Emlékezzünk csak a fõpolgármester-jelöltekre a helyhatósági választási kampány idejébõl: mindegyiküket csupán a közszállítás javítása és az épületoromzatok felújítása foglalkoztatta. Nem értették meg, hogy a város nem csak errõl szól, vagy elsõsorban nem errõl szól. Az esztétikai

szempont nem lehet kizárólagos, az esztétikum nem lehet önmagában cél. Az én felfogásomban a város nem épületegyüttest jelent, hanem egy adott fizikai térben lejátszódó események, próbálkozások, kísérletek, történetek, a mögöttük álló emberi ambíciók, gazdasági érdekek összessége. Minél sûrûbbek ezek az események, minél nagyobb kiterjedésû terekben játszódnak le az események, annál városiasabb a város.

Párizs nem attól Párizs, mert szép. Nem az esztétikumé a fõ szerep: az esztétikum csupán az események sûrûsödésének egyik „mellékhatása". Én egyébként az architektúrát nem a mûvészetekhez, hanem a kézmûvesmesterségekhez sorolnám. A kézmûvesek terméke mindig pragmatikus szempontok szerint készül, szépségüket éppen a funkcionalitásuk adja.

– Nem mondanám azt, hogy valamelyik idõszak kedvezõbb volt a másiknál. Az emberi életet sem lehet „kedvezõ" vagy „kedvezõtlen" idõszakokra bontani. Bukarestnek mindenképpen egyik sajátossága, hogy az idõk folyamán rárakódott „örökségrétegekbõl" áll össze; az idõk során az új rétegeket minden esetben gond nélkül befogadta, megemésztette a város.

– Építészeti szempontból az egyik mindenképpen az „õsi" réteg: a kis, kertes házak, amelyek bejárata nem az utca felé nyílik. Nem tudom, megfigyelte-e: még a legszebb, legnagyobb, legigényesebben épített bukaresti paloták többségébe is nem az utca felõl, hanem az oldalsó udvarról lehet bejutni. Ez tehát az alap. Erre rakódott rá a bizánci örökség, amely mondhatni genetikailag meghatározta a város arculatát. A bizánci modellben a város nem egy piactér és a téren található hatalmi központ, illetve egy katedrális köré épül, hanem több kisebb templom, parókia köré. A keletibizánci típusú városfejlõdésben a templomocskák az alapsejtek, ezek köré szervezõdik a település. Ennek jegyei most is látszanak Bukarestben, még a város centrumában is. Késõbb következett az ottomán-fanarióta réteg, még a Victoria sugárút is errõl árulkodik. A fanarióta korszakban a kis tereken, grundokon zajlott a város élete: az utcáknak kis beugrói, mondhatni zsebei voltak, ezekben találkoztak az emberek, ezekben folyt a kereskedés. A Victoria sugárút mentén az út bal és jobb oldalán egymást érik ezek az oldalra nyíló kis beugrók. Ebben a korszakban az utcák mindig a földrajzi adottságokhoz alkalmazkodva alakultak ki, kígyóvonalban épültek a házak, nincsenek nyílegyenes utak. A város francia öröksége I. Károly királynak köszönhetõ. Ez az uralkodó hozta az elsõ szakképzett építészeket az országba, s az õ uralkodása idején tanult sok romániai fiatal Párizsban építészetet. Ezek a képzett fiatalok, köztük Ion Mincu, éppen akkor – 1880 körül – tértek vissza a városba, amikor nagy volt az igény új intézmények felépítésére: ebben a korszakban épült például a Román Nemzeti Bank székhelye is. I. Károlynak kialakult elképzelése volt arról, hogyan kell kinéznie egy városnak, s nyilván a bukaresti akkori városkép nem egyezett az elképzeléseivel. Ehhez egyébként egy kis anekdota is kapcsolódik. Feljegyzések szerint az uralkodót Golescu tábornok vezette rezidenciájához, amikor Bukarestbe érkezett. „Mais ou est le palais?" – kérdezte Golescutól, mire a tábornok kijelentette: „Íme, õfelsége palotája!" I. Károlynak sokat köszönhet Bukarest, uralkodása idején alakultak ki a város észak–déli, illetve keleti–nyugati tengelyei. A francia korszakban a város be akarta pótolni a történelmi lemaradását, így sok mindent kölcsönvett a nagy nyugati városok építészeti stílusából – a francia reneszánsztól az olasz formákig.

A Bukarest északi részében kiépülõ polgári, arisztokrata negyedben pedig minden megtalálható: Svájc, egy kis Trianon, a neoromán stílusjegyek. Az akkori építtetõk komplexusok nélkül lemajmoltak mindent, ami Nyugaton megtetszett: a román polgár eklektikus gusztusának minden megfelelt, amit külföldön látott. Mindez együttesen járult hozzá a mai bukaresti városkép kialakításához.

– Ezt az idõszakot a létezõ szocializmus éveinek nevezném. A korszakot építészeti szempontból drasztikus elveken – például a gazdaság központosításán – alapuló sajátos modernizációs elképzelés uralta. Ebben az idõszakban indultak be az elsõ nagy tömeglakás-építések. A modernizációs törekvés átvett sok mindent abból a mintából, amit abban a periódusban urbanisztikai szempontból a fejlettebb országokban is alkalmaztak. Példaként említeném a Drumul Taberei lakónegyedet a kiépített iskolahálózatával, piactereivel, zöldövezeteivel. Vitatható persze, hogy ez jó volt vagy sem, lakható-e az a városrész vagy sem. Tény azonban, hogy kiépítése összhangban volt az akkori, hatvanas évekbeli nyugati városfejlesztési elképzelésekkel. 

Ebben az idõszakban alakult ki Bukarest jelenlegi úthálózata, jelentõs oktatási intézmények, színházak épültek, nagy parkokat alakítottak ki. Én tehát azt mondanám, hogy a létezõ szocializmus városfejlesztõi átvették az akkori korszakban dívó nyugati funkcionalizmust annak pozitívumaival és negatívumaival együtt, s ezt hazai elemekkel fûszerezték. Más kérdés, hogy fõleg a korszak második felében a romániai sajátosságok kezdtek dominánsakká válni, ami építészeti aberrációkat – mint amilyen a mai Parlamenti Palota, az egykori Nép Háza – is eredményezett. Ám ez is a létezõ

szocializmus természetébõl adódik.

– Az akkori urbanisztikai elképzelések – „a nép javát szolgáló városfejlesztés" – híján voltak bármiféle önszabályozásnak. Így egy esztelen diktátor színre lépése csak romboló hatással lehetett Bukarestre. A diktátor egyik parancsa a város úgynevezett ceremoniális tengelyének kialakítása volt, más fõvárosok – Párizs és London vagy akár Canberra és Új-Delhi – mintájára. A recept egyszerû volt: hatalmas tér, ahol a kondukátor találkozhatott a „néppel", hosszú sugárút, amelynek végén a hatalmi központ, rendszerint egy gigantikus méretû építmény állt. Hitler is elrendelt hasonlót annak idején Berlinben, Mussolini is Rómában, tehát ez nem a létezõ szocializmus találmánya volt. Érdekes kivétel Sztálin, aki gyanakvóbb volt diktátortársainál. Óvakodott olyan hatalmas terek kialakításától, ahol nagy tömegek gyûlhetnek össze. Ehelyett felhúzatta Moszkvában a Kreml Palota hét-nyolc hasonmását.

– Budapest eleve birodalmi fõvárosként épült fel, a kommunista hatalom így nem érezte szükségét a már említett szimbolikus építészeti implantátumoknak. Varsóban sajátos stratégiát választottak, újraépítették a háborúban romba döntött királyi palotát. Romániában azonban Ceausescu volt a fõépítész.

– Az 1989 utáni évek olyan hatással voltak Bukarestre, mint a felnõttre a gyermekbetegségek. Tudjuk, hogy a gyerekek könnyedén átvészelik a vörhenyt, a himlõt, amelyek felnõttek számára már akár végzetesek is lehetnek. A létezõ szocializmus 14 évei leállították a város természetes fejlõdését. Ebben az idõszakban szétforgácsoló-2010/2 dott a magántulajdon, a városkép központosított döntések révén, mesterségesen alakult

át; a településekre jellemzõ, a korral járó gyerekbetegségek nem üthették fel a fejüket. A rendszerváltás után közvetlenül himlõ, vörheny támadta meg a város immár felnõtté vált szervezetét: Bukarest hirtelen arra kényszerült, hogy bepótolja mindazt, amit a természetes városfejlõdés híján elmulasztott. A fõváros területi egyensúlya ugyanis 1989-re teljesen felbomlott: a lakosság hetven százaléka a település egyharmadán elterülõ lakónegyedekben élt és él a mai napig. Rendszerváltáskor hirtelen megnyílt az emberek lehetõsége az urbanisztikai és építészeti önkifejezésre. Ez nagyjából azon az elven alapult, hogy „telek- és háztulajdonosként bármit megtehetek a saját birtokomon". Bukarest kétharmada ezzel szemben kvázi rurális fejlettségû városrész maradt, amelynek sorsával senki sem törõdik. Ugyanakkor beindult egy szegregációs folyamat. A kialakuló újgazdag réteg kialakította a saját, zárt – építészeti szörnyûségeket rejtõ – világát. Bukarest lakosságának 5–10 százaléka ugyanakkor gettókörülmények között él. Ez azonban nem tudatosul az illetékesekben, akik csak a városközpontban gondolkoznak; nem fogják fel, hogy Bukarestnek a perifériák jelentik a gondot. A gettósodási folyamat jelenleg megállíthatatlannak tûnik, és az egyik fõ akadálya annak, hogy Bukarest metropolisszá váljon.